Wong
Avatar
Hozzászólások száma : 11
Csatlakozás ideje : 2012. Jan. 08.
 |  Tárgy: Wong Avatár  Pént. Jan. 13, 2012 9:50 pm | |
| Név:Wong
Kor: 16
Nem: Férfi
Nemzettség: Föld Királysága
Foglalkozás: Föld idomítás, Avatár, bányász
Felszerelés: Pár darab petárda, befőttes gumi, csúszli
Külső: Wong magas, vállas fiú, akit megedzett a munka, és édesapja föld idomári edzései. Mind emellett viszonylag jóképű, de ez sosem érdekelte őt, elkerülték a nagy szerelmek, és az udvarlások. Haja színe sötét, szeme színe sötétzöld.
Belső: Wong szórakozott, tréfás kedvű fiatal, viszont hírével ellentétben tud felelősségteljes, és udvarias lenni. A vicc kedvéért okoz sokszor galibát, élvezi az életet, és próbálja megszokni a tudatot, hogy ő a Föld Királyság avatárja.
Előtörténet:
Egy nyugodt, nagyobb városoktól távoli kis szigeten láttam meg a napvilágot, egy bányászattal foglalkozó faluban, egy bányász gyermekeként. Édesapám vezető volt a bányában, míg anyám az otthoni teendőket látta el. Nem voltunk modernek, nem voltunk túlságosan gazdag város, de bányáinknak köszönhetően nem volt gondunk az anyagiak terén. Boldog kis község voltunk, problémák nélkül, mindennapjaink monotonok voltak, a mindennapi rutin ritkán tért el a megszokottól. De ennyit a faluról, beszéljünk hát rólam, Wongról, a kis suhancról, aki mindig csínytevéseken törte a fejét. A falu többsége ismerte a földidomítás művészetét, így engem is érdekelni kezdett a dolog, főleg, hogy édesapám volt az egyik legjobbja a közösségnek. Amikor volt rá alkalom, tanított is, de nem igen volt szabadideje a bányászat mellett, mint az egyik üzemvezető, a nap háromnegyed részét a munkálatok területén töltötte.
Bár tisztelték őt odaadása miatt, hiszen hiába volt ő a kis főnökök egyike, mindig segített a munkásoknak, kivette a részét a mindennapi munkából, szinte ugyanolyan kosz volt rajta a műszak végeztével, mint a többi férfin.
Édesanyám többször le is korholta őt, az ő korában, rangját figyelembe véve, nem kellene dolgoznia, de ő hajthatatlan volt. Hatalmas szíve sokszor keverte bajba őt, de mindig a legnagyobb odafigyeléssel oldotta meg a problémákat. Sajnos bölcsességéből nem sok ragadt rám, ha tehettem próbáltam a legnagyobb bajkeverő címét elnyerni a községen belül, de álmom a világ legrosszabb gyermeke megnevezés volt. Bár többször megkaptam ezt édesanyámtól, mégsem volt ugyanaz.
Persze, nem ezért csináltam, hanem egyszerűen szerettem a jó vicceket, a humort, még akkor is, ha ez más kárán okozott hatalmas tréfát.
Miután hajlandóságot mutattam a földidomítás felé, ez az állapot csak romlott. A fiatalok között én voltam a viccek császára, viszont a felnőttek körében maga voltam a kisördög. Nem tudták elhinni, hogy Wiang gyermeke vagyok, szinte ellentétek voltunk egymással, de édesapám akárhányszor rajtakapott engem, mindig kivédett. „Gyermek vagyok még!” mondta…”majd kinövöm.”
- Gyere Wong! Sötétedik, haza kell mennünk! – Kiáltott felém egyik legkedvesebb barátom, Hang, de én, mint mindig most sem figyeltem oda intelmére. Valóban 9 óra körül járhatott az idő, pontosan nem tudtam volna megmondani, hiszen mással voltam elfoglalva. Kellemetlen, csípős idő volt, talán ezért is akart Hang hazamenni, de persze abban is volt valóságalap, hogy kikapunk, ha nem érünk haza időben. Nekem igaz mindegy volt, hiszen, mint általában, most is egy igazán remek csínyen törtem a fejem. A lényege az volt, hogy az öreg Yung házának ajtaját telerakom földdel, ezzel elvágva az útját az udvari buditól. Tudniillik, minden reggelét a WC-re indulással kezdi, így biztos kellemetlen helyzetbe hozza a barikád, főleg, hogy szegény nem értett a földidomításhoz.
- Wong, ebből baj lesz! Már így is kivívtad a falu mérgét! – Ismételte óvó, vagy inkább figyelmeztető szavait a fiú, de én csak még nagyobb mosolyra húztam a számat mondandója hallatán.
~ Senki nem értékeli a jó viccet. – Gondoltam magamban, majd az utolsó darab földet is odagörgettem kezeimmel az öreg ajtaja elé. Ugye ebben a korban még nehezen ment a földidomítás, flegmaságom, és nemtörődömségem miatt pláne, így többnyire ezeket a csínyeket fizikai erőmnek köszönhetően oldottam meg.
Természetesen nagyon kikaptam a dologért, de teljen mértékben megérte. Az öreg mint, mindig most is álmosan kelt, mindennapi rutinját végezvén, érezte, hogy már nincs sok idő a WC-re való kirohanásig, már amennyire csak vénségére való tekintettel erejéből tellett. Csoszogása akár a legszárazabb földdarab kiemelése, szinte az utcáról lehetett hallani, ahogy az öreg odabattyog az asztalhoz, és megemeli teáskannáját, előkészítve főzését.
Ennél nagyobb poént el sem lehetett képzelni. Hangos nevetésben törtünk ki barátaimmal, ahogy az öreg próbálta kinyitni az ajtót, de az megadta magát az odahordott földdarabok súlyának. Ekkor értek oda a járókelők, kik a reggel álmosságának, és fáradtságának betudván, nem vették észre a komiszságot. Biztos vagyok benne, hogy ők is mosolyogtak a dolgon…igenis jó vicc volt.
Végül édesapámnál kötöttem ki, aki most tényleg mérgesnek tűnt.
- Mit kezdjek veled Wong? A magatartásod tűrhetetlen, nagyon sokan panaszkodnak miattad a faluban. A jó híremet teszem kockára miattad. – Próbált dorongolni édesapám, de nem igen ált jól neki. Nem is igen akaródzott neki ezt csinálni, de úgy gondoltam, édesanyám utasítására cselekedte ezt.
- Olyan vagy, mint én fiatal koromban. – Mondta, egy hatalmas sóhajtást mellékelve mondandójához.
- Jó, tudom, nem volt szép dolog amit tettem, és…mi? – Néztem, hatalmas boci szemekkel nevelőmre, aki ekkor hatalmas mosolyra húzta a száját.
- Nagy poén volt fiam…minden elismerésem, nem hittem, hogy még mindig meg tudsz lepni. – Fakadt ki végül édesapám kacagva, amit már vagy egy órája kénytelen volt magában tartani. Az az ember nevette most el magát a viccemen, akit a nap 24 órájában komorság, kedvesség, és legfőképpen csendesség jellemez.
- Neked tetszenek a vicceim? Te is ilyen voltál? – Kérdeztem még mindig elhűlve.
- Igen. Nézd fiam. Tudom gyerek vagy, és ez a viselkedés a növekedés vele járója. Sok embernek mosolyt csalsz az arcára a vicceiddel, csínytevéseiddel, de csak addig, míg nem ellenük követed el gonoszságaidat. – Magyarázta mostmár ismét megkomolyodva.
- Akkor is lehet vicces az ember, ha nem más kárán bolondozik. Attól szeretnélek megkímélni, ami velem történt fiatal koromban. – Mondta felnézve a plafonra, mintha onnan várna ihletet mondandójának tökéletes megfogalmazására.
- Akkor komolyodtam meg, mikor egy tréfám, majdnem több emberi életet sodort veszélybe. A vicc addig jó fiam, míg senkinek nem esik baja, senkinek nem származik belőle kára. Örülök, hogy a fiam nem egy begyöpösödött könyvtári kukac, hanem egy dolgos, életerős, vicces gyerek. De kérlek, ne ess az én hibámba. – Mondta, megérintve a vállam, ezzel is megpecsételve mind azt, amit mondott. Az az érintés, többet ért számomra, mint mindaz a korholás, amit eddigi életem során kaptam. Kellett ez a beszélgetés, talán sosem beszélgettünk édesapámmal ennyit, és ennyire nyíltan, mint akkor. Megfogadtam intelmeit, és nem bántam meg. Sőt. Talán tréfáim viccesebbek is lettek, főleg, hogy a tettlegesség helyett szóban viccelődtem, és nagyon nagy dolgot vettem észre.
Mennyire meg tud változni egy szokás, úgy, hogy más öltözéket kap. Megfigyeltem, hogy változom az idő múlásával a falu legrosszabb gyerekéből, a falu tréfamesterévé.
Végül igaza volt apámnak.
Az idő múlásával, még, ha bohóckodásaimat, és tréfálkozós szokásaimat meg is tartottam, felelősség tudó fiatallá váltam. Édesapám több időt fordított tanításomra, mint eddig, ami segítette a koncentrációmat, és magának a Föld idomításának ismeretének fejlesztését.
A falu, mint már említettem szénbányászattal foglalkozott, és a megélhetést kereskedelemmel biztosítottuk. Szerény kis falu voltunk, de mégsem elhagyatott, a falu hajósai sokat jártak el, és hozzánk is sokan jöttek áruink felvásárlására. Velük aztán lehetett tréfálkozni. Jöttek Tűzidomárok, Levegőnomádok, azokon a fura lebegőbölényeken, szóval megfordult nálunk mindenféle szerzet.
Hogy ez miért is fontos? Egyszerű. Tájékozódtunk. Nem voltunk elmaradva a világ történéseivel, mint ahogy az Avatárról szóló híresztelések is eljutottak hozzánk. A világoknak immáron négy kiválasztottja van, s bár elsőre nem értettem ennek okát, sok relációt, és választ kaptam már, és hagyták, döntsem el én, melyik lehet talán a valós. Mindenkit érdekelni kezdte, vajon a Föld Királyságának ki lesz az avatárja. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy a választás éppen arra a gyermekre fog esni, ki egy poén elsütése nélkül depresszióba eshet. Kinek kezei a mocsoktól, és a munkától voltak érdesek nap, mint nap. Kinek apja olyannyira ellenezte a dolgot, hogy miután kitudódott a hír, megtiltotta, hogy elhagyja szülőhelyét. Kitaláljátok, ki ez a fiatal?
- Ez lehetetlen. Wong? Ez valami tévedés. – Nevetett édesapám, hatalmas, tepsi tenyerével úgy verve az asztalt, mintha ketté akarná azt törni. A vele szemben ülő szerzetes nem mosolygott, nem nevetett vele egymás vállába csimpaszkodva, édesanyám is csak rosszallóan rázta a fejét. Én még mindig elhűlve tekintettem magam elé, s bár már jól ment a földidomítás, nem voltam biztos abban, hogy ez a szerzetes jó házhoz kopogott be eme nagyszerű, számunkra gyalázatos, jelenleg nevetséges hírrel.
- Kérem Wiang, ez nem tréfadolog. Aang halálával, az első avatárrá a maga fia vált. A Föld Királyság avatárja az ön gyermeke. – Magyarázta az öreg, ráncos, némely szögből egy fókára hasonlító tekintetével.
- Kérem, ez valóban tévedés lehet. Wongban annyi a felelősség, mint egy kisbabában. – Győzködte őt édesanyám is, de ő csak intett a család makacsságán.
- Akármit is gondolnak, a fiúnak tanulnia kell, hogyha eljön az ideje, a többi Avatárral együtt békét, és egyensúlyt hozzon a Földre. – Fejezte be a vitát a szerzetes, majd felállt az asztaltól.
- Búcsúzz el a szüleidtől, pakolj össze, hajnalban indulnunk kell. Elviszlek téged egy mesterhez. – Tette még hozzá ellent mondást nem tűrő komolysággal.
- Lassan a testtel, a fiam nem megy innen sehova. – Ellenkezett édesapám.
- Ezt nem maga dönti el! - Kiáltott fel most már türelmét veszítve az öreg.
- Akkor ki? Maga? – Vágott vissza. Ez még órákig így ment, szinte már édesapám birokra akart kelni az öreggel, de ő hajthatatlannak tűnt. A legszomorúbb az egészben, hogy engem meg sem kérdeztek a dologról. Mondjuk nem segítettem volna a döntésben. Egyrészt akartam is a tisztet, másrészt nem. Világot láthatok, megtanulhatom az összes elem idomítását, és a Föld egyik védelmezője lehetnék, másrészt viszont igaza van édesanyámnak, egy felelőtlen, tréfás kedvű bányász fia vagyok. A Földidomítás sem megy teljesen, nem, hogy a többi.
Miközben ezen tanakodtam, édesapám elvesztette nyugodtságáról ismert türelmét, és rárontott a szerzetesre. Meglepődtem rajta, mint ahogy édesanyám is hüledezve bámulta a párbajt. Persze nem véletlenül volt az agg mester a Föld avatár szentélyének egyik őrzője, s hiába volt apám ügyes Földidomár, két mozdulatból eldöntötte a kérdést.
Most éppen a Föld királyság fővárosa felé tartok. Elbúcsúztam mindenkitől, akitől lehetett, kivétel édesapámtól. Nem szólt hozzám, és nem is akart látni. Remélem, ha egyszer visszatérek, fiaként fogad majd…és nem idegenként.
Az út hosszú volt, ez idő alatt sokat beszélgettem a mesterrel az Avatár dolgairól, az eddig szerzett tudásomról, eddigi életemről. Természetesen a tréfálkozást kihagytam önéletrajzi történetemből, hagytam, hogy had jöjjön rá ő, milyen is a természetem.
Szinte már senki sem maradt a hajón, akit ne tréfáltam volna meg. A szerzetes türtőztette magát, nem mérgesedett fel viselkedésemen, csupán rosszallóan rázogatta fejét.
- Nehéz dolgunk lesz veled. – Mondta mindig, én pedig csak teli vigyorral válaszoltam kijelentésére, miközben újabb elképesztő tréfámon törtem a fejem.
Sokat tanultam, és olvastam Aang-ról, a levegőidomárról, az előző Avatárról, ki legyőzte a Tűz népének királyát, és egyensúlyt hozott a világra. Nem sokban különbözött tőlem, ő is ugyanúgy szerette a jó viccet, és a szórakozást, mint magam, de még most sem tudtam eldönteni, miért esett rám a választás. Minden esetre mindent elkövetek, hogy ne okozzak csalódást.
Egyéb: Gholy, a Páncélos Tatuoroszlán, Wong Avatár segítő állata.
Leírás: A bunda a tatuoroszlán arcának az alsó részén, s a lábainál helyezkedik el, ami fehér és barna színekben pompázik. A tatuoroszlán fő törzsét és a lábai felső részeit is bozontos barna szőr fedi be, a hátát viszont egy tatuhoz hasonló szegmentált páncél fedi, ami a feje tetejéig terjed. A farka is a tatuéhoz hasonlóan kopasz. Testszerkezete megengedi a tatuoroszlánoknak, hogy összekuporodjanak egy páncélos labda formába, és úgy guruljanak, akár egy labda.
Wong még gyerekkorában kapta az állatot, még szelíd kölyök tatuoroszlánként, s azóta elválaszthatatlan barátok.
A hozzászólást Wong összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 14, 2012 11:53 am-kor. | |
|
